Nyugdíjba vonulás

 

 

Tudom, hogy ilyen alkalommal nem szokás  papírról felolvasni, de hogy gondolataim el ne szálljanak szerte-szét, leírtam  ezt a néhány mondatot. Az eltelt 32 év alatt nagyon sokszor  eszembe jutott már ez az eljövendő pillanat. Gondoltam arra - amikor  néha mérges voltam - hogy majd akkor ezt meg azt fogom mondani.  Az akkori hirtelen harag elszállt, elfelejtettem, sőt akiknek mondanám már nincsenek köztünk. 

 

 

Először is szeretnék elmondani egy tanulságos kortörténeti tanmesét arról, hogy hogyan kerültem én ebbe az iskolába. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az 50-es években két kicsi lány, 6 és 7 évesek, az én testvéreim. Jó tanulásuk ellenére kitették őket az általános iskola első, illetve második osztályából, mert egy vakbuzgó igazgató elvtárs azt gondolta, hogy a körzeti evangélikus lelkész lánykái nem járhatnak az Ő iskolájába. Tanítóképző gyakorlóiskolája volt. Megszégyenítésül és figyelmeztetésül még a kapura is kifüggesztették ezt a határozatot. Megbélyegezték  őket, mintha leprások lettek volna. 

Aztán teltek-múltak az évek. Új szelek kezdtek fújdogálni! Eljött 1956 és el is múlt. Az akkori vakbuzgó igazgató "jutalomként" a Fővárosi Tanácshoz került, és mit ad Isten az én kérvényem - hogy tanítani szeretnék  - véletlenül az Ő kezébe került!! Talán, mert szépíteni akart, talán, mert már másként látta a világot, de segített, és ide helyezett a Bagi Ilona Leánygimnáziumba.

 

Azóta 32 év telt el, sok minden változott, még az is, hogy  EZT AZ EDDIG SENKINEK EL NEM MONDOTT  TANMESÉT IS ELMONDHATTAM. Ez alatt a hosszú idő alatt igyekeztem hivatásomhoz méltóan élni és dolgozni. Azt vallottam, hogy elsősorban a példánkkal, életünkkel nevelünk, nem szavakkal. Bár lehet, hogy ez nem mindig volt korszerű, pl: erkölcsi téren, de én úgy érzem bevált.

Ennyi év alatt volt 8 osztályom, és több ezer gyereket és felnőttet tanítottam. Most, amikor az elismerő igazgatói szavakat hallgattam, bevallom nem is a dicséretek estek legjobban, hanem az a furcsa eset, hogy az előző hetekben háromszor kellett bemennem felmondásommal az igazgatóhoz, hogy egyszer elfogadja és elengedjen.

 

Így és itt telt el az egész életem és én ezt az iskolát gyermekeivel, dolgozóival, hibáival és erényeivel együtt nagyon szerettem és nagyon nehéz lesz nélküle élni. Itt elismertek és elviseltek, ami bizony néha nem is volt olyan könnyű, ezért azzal szeretnék búcsúzni, hogy köszönöm, hogy köztetek lehettem.