2011. 05. 12. 1951 IV. b osztály 60 év után

Szervezője lettem – Szűcs Margit osztálytársam hathatós segítségével – a 60 éves érettségi találkozónknak. Ez olyan nagy alkalom, hogy méltóképpen kellett megünnepelni. Sólyom Márta Amerikából, Sasata Ilona Svájcból repült haza erre a május 12-i – valószínűleg utolsó - találkozónkra. Jelen volt még Desits Izabella és Vida Erzsike, aki nem a Kalmár-iskolába járt velünk, csak a Bagiban, ahogyan Értékes Rózsa, Márkus Erzsi sem. Bolla Éva, - aki korábbi években volt osztálytárs - aznap a Baár Madas érettségi találkozóján vett részt, de taxival hozzánk is kijött egy kis együttlétre.

Egy férj is volt velünk, Somogyvári Géza, aki Bagis diákunk és tanárunk mellett (Kalmár Veronika volt diák, Dobray István és Bencze István tanárok) ugyancsak Pesterzsébet Díszpolgára kitüntető cím tulajdonosa.

Mint túlélők gyertyagyújtással emlékeztünk meg osztályfőnökünkről, tanárainkról, az iskolaalapító Kalmár-családról és név szerint a meghalt osztálytársainkról.

         Az első évünk, amit annyira vártunk – a háborús félelmek miatt – csak november 3-án kezdődött el, addig a Rádióiskola adásait kellett hallgatnunk.

Amilyen későn kezdődött, annyival korábban fejeződött be: 1944. április 3-án reggel volt évzáró, épphogy hazaértünk, megkezdődött Pestszenterzsébet szőnyegbombázása 10 órakor, repeta volt belőle aznap este 10-kor is. Elkezdődött a pokol.

Alighogy megismerkedtünk, hordtuk a szép egyenruhánkat, el is kellett válnunk hosszú időre. 1945: ostrom. 45 tavaszán néhányan be-belátogattunk az iskolánkba, olyan kevesen voltunk, a tanárok is, hogy összevontak az A-sokkal a rövid tanévre.

1943-ban a Horthy-korszakban kezdtünk: reggeli imával, kötelező hittannal, kötelező egyházi szertartásokkal, a polgári értékrend szigorú elsajátításával. Ez a világ összeomlott.

       A következő történelmi színünk 1945-48-ig tartott: koalíció- több pártrendszer – köztársasági induló Tildy Zoltánnal – (Ekkor még amerikai filmeket is láttunk iskolai szervezésben.)

Még élt az a Házirend, amit egy mai diák nem viselne el: moziba is ritkán mehettünk – csak osztályfőnöki pecséttel – szülői kísérettel. Korabeli fiúkkal – bemutatás után – magázódtunk. Táncos rendezvényeinken ott ültek anyáink és tanáraink. A fiúk a meghívóikat nekünk így címezték: „Szépreményű úrleánynak”. Tanárnőink megszólítása: „Tanárúrnőnek tisztelettel jelentem…”

      Ezután következett el a Rákosi korszak 1949-cel. Ugyanazoknak a tanárainknak kellett volna belőlünk vasszigorral kiirtani a polgári értékeket… Új világ: proletárdiktatúra. Akár tegezhettük volna tanárainkat is, mi ezt azért nem tettük, de a fiúkkal már tegeződtünk. Mozgalmi vezetők léptek a kísérő tanáraink helyére. Bizalmatlanság légköre, a gondolatok manipulálása, feljelentések. Tanárainknak is, nekünk is alkalmazkodnunk kellett. (1949-ben 3 fiú gimnazistát vitt el az ÁVH…)

1950-ben férjhez ment Marton Éva osztálytársunk – szombat délben volt az esküvő – templomban. Igazgatónk megtiltotta, hogy elmenjünk (61 éves házasok!)

Decemberben államtitkári megrovással kirúgták magyartanárunkat – érettségi előtt!

1951-ben robbantották fel a Regnum Marianum-ot, hogy a szép templom helyére állítsák a Sztálin-szobrot.

S mi voltunk az egyetlen évfolyam, akiknek tilos lett a ballagás (kispolgári csökevény).

A mi indexünk törli történelmi dokumentum: Kezdetben 4 érdemjegy volt, a jeles volt az 1-es. (1, 2, 3, 4) Aztán jött a nagy változás az ötszámjeggyel, fordított értékben, mint ma. 1950-ben kísérletként bevezették az 5-ös mellé a 6-ost és a 7-est is. (Nem vált be, ugye.)

Mi sohse voltunk VII –esek és VIII -osok! Osztályfőnökünk, Salfayné gyöngybetűivel beírta a záradékot: „A hetedik osztályba léphet.” Ugyanazon lap alján ez áll: „Felvettem a III. osztályba.” (Ekkor vezették be az általános iskolát.)

Kétségtelen előnye volt a tandíj és a kötelező egyenruha megszüntetése. (Kezdéskor a kabátunk is egyenruha darab volt, a nyári pöttyöskét szerettük. A hímzett blúzainkat a napi használat miatt sokat kellett mosni, vasalni. De nagyon elegánsak, szépek voltunk benne, büszkén hordtuk – demokratikus volt, ezt viselte a gróflány és a gyárosék lánya is.)

 

Sötétek ezek a képek, fiatalságunk történelmi díszletei!

De mi mégis, ezekben az években voltunk játszó, emlékkönyvbe irogató kisgyerekek, majd serdülő lányok, tele szerelmi álmokkal, csalódásokkal, ekkor számolgattuk egy iskolai bálon (az utolsó cserkészbálon sokan táncoltuk a Sétapalotást), hogy hányan táncoltak velünk.

Kirándulásaink Aqvincumig, Pomázig tartottak, de ugyanolyan jól éreztük magunkat, mint a mai diákok a külföldi utakon. Volt egy emlékezetes hajókirándulásunk, amikor Leányfalunál leállt a gépezet: Pestről indítottak értünk másik hajót, hajnalra érkeztünk vissza, de a különhajón a fiúgimnazisták is ott voltak, s Leányfalun kinyitották nekünk a Művelődési Házat, ahol szórakoztunk, táncoltunk. (Csak szegény szüleink! Nem voltak otthon telefonok!)

Rajky Emma, fiatal tanárnőnk 1950 júliusában 2 hétre elvitt bennünket Balatonszéplakra, egy panzióba. Szalmazsáktöméssel kezdődött a nyaralásunk, kicsi petróleumfőzőn főztünk! A tanárnő többet nem vállalkozott ilyen kalandra.

Sokat szerepeltünk (Csongor és Tünde), felléptünk a Zeneakadémián is, Kodály 75. születésnapján – a kirúgott tanárunk jóvoltából – ott lehettünk a Zeneakadémián az ünnepi koncerten.

 

Sok szép emlék köt össze bennünket, sokan tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymás bajairól, kevés öröméről.