Akkor és most

«« Vissza ««

Megállok egy pillanatra

 

Megállok egy pillanatra
Életem alkonyán,
Eszembe jut sok - sok minden
Az emlékek nyomán.

 

Szívünknek kedves elődeinkre
Emlékezünk most mindnyájan,
Kik velünk éltek szerettek, felneveltek,
S előre mentek néhányan.

 

Az élet hosszú országútján
Az ember sokszor megpihen,
E nevezetes emléknapon
A régiekről elmereng.

 

Fogadjátok szeretettel
Ezen gondolatokat,
S olvassátok Ilikéről
Az emlékező sorokat.

Dr. Gockler Lajosné

Emlékezés barátokra

Emlékmorzsák Józsa Ilonáról

 

 

Már a megismerkedésünk sem volt mindennapi esemény. 1959. augusztus végén édesanyámmal mentünk a Boráros térről kifelé, Erzsébet felé, megtekinteni leendő munkahelyemet. Döcögött velünk lassan a 31-es villamos. Számunkra ismeretlen vidéken jártunk már, amikor - nem lévén biztosak a leszállás helyében, - egy, a peronon álló ismeretlen hölgytõl érdeklődtünk a Vörösmarty utca felől, mondván, mi egy ott lévő leánygimnáziumot keresünk.

 

Az ismeretlen kedvesen útbaigazított bennünket, közben megjegyezte, õ is oda tart.

 

Évekkel később elmondta, hogy meg volt róla győződve, hogy egy szülő a negyedikes lányt (az én lettem volna) hozza hozzánk beíratni. Álmában sem gondolta, hogy kolléganők leszünk, és az évek során haláláig jó barátnők.

 

Barátságunk a tanítási idő alatt, s a nyugdíjazása után is tartott. Közel laktunk egymáshoz, így gyakran leszaladtam hozzá a hegyről egy kis gyümölccsel, egy kis tereferére, vagy egy - egy jótanácsért. Ilyen alkalmakkor szoktunk régi fényképeket is nézegetni. Ekkor láttam a fiatal Iliről többnyire sportos felvételeket.

(Az itt beillesztett fotó a vácrátóti tantestületi kiránduláson készült 1973-ban.)

 

Sudár termetű, karcsú, kék szemű szőke, szép fiatal lány volt. Zsongtak is körülötte a fiúk - emlékezik vissza régi barátnője Mádi Sarolta, akivel együtt jártak végig tánciskolába. Még Göncz Árpád és baráti köre is megforgatta őket a táncrendezvényeken. Ugyanis a Petőfis fiúk átudvaroltak a Szilágyis lányoknak. Tanítás végén ott álltak az utca túlsó oldalán és várták a kicsöngetést. De vajon, hogy értek oda, hisz a Petõfi futólépésben is legalább tíz percre volt. Diákpletykák szerint - tanári együttérzésből - a Petőfiben 10 perccel előbb csöngettek ki! Vagy csak valaki megbuherálta a csengő óráját.

 

Visszatérve a középiskolás Ilihez, csak egy baj volt, hogy nagyon ritkán mosolygott. Vele nem lehetett "hülyéskedni" a fiúknak. Túlságosan is komoly volt. Egyetlen fényképe sincs, amelyiken nevetne. A középiskolás évek alatt egyetlen dolog volt, ami különösen érdekelte és vonzotta.

Első helyen állt a sport az életében. Testnevelő tanárnője Hajpál Jenőné már korán felismerte tehetségét és vonzalmát a sporthoz. Sokat versenyeztette atlétikában, de gyakran jártak úszni, - a "Fedett" uszodába - teniszezni, sőt, amíg a bombázások el nem kezdődtek, az iskolába is biciklivel jártak.

 

A másik érdeklődési területe a kisebb gyermekek szeretete volt. Az élet fintora, hogy ő végül nem ment férjhez, így saját gyermekei nem lettek.
A Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban, - ahova járt - volt egy tradíció. A felsősök (7-8. osztályosok) közül "kismamákat" választottak ki, akik segítettek a kicsiknek (1. osztály) a beilleszkedésbe, a hagyományok megismerésében. Patronálták az iskolában, a templomban, közös megmozdulásokon, kirándulásokon a kisebbeket. Figyeltek az egyenruhájukra, egyensapkájukra, jelvényeikre, viselkedésükre, stb.

Ili anyáskodó szeretete később a tanári évek alatt is érezhető volt. Õ az osztályaira nagyon vigyázott. Jó volt az Ili osztályába járni egy gyereknek. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem követelt és nem lett volna szigorú velük, de bántani nem hagyta őket. Képes volt összeveszni a kollégákkal, - sőt az igazgatóval is - ha úgy érezte igazságtalanság éri gyerekeit. Próbált segíteni olyan tanulókon, akik nehéz helyzetben voltak.

Így vette szárnyai alá Endresz Gabit, - aki még jól is sportolt, - és védte. Segítette a középiskolába, majd a Testnevelési Főiskolára bejutni. Gabival a barátság megmaradt Gabi férjhezmenetele után is, sőt fiát Ili úgy tekintette, mint saját gyermekét, unokáját. (Ili élete utolsó napjaiban találkoztam Gabival a kórház folyosóján is.)
A tanulás nem volt központ az életében. Kötelességtudatból elvégezte, de inkább elment sportolni, vagy beteg édesanyját ápolni.

 

Közben dúlt a második világháború. A háborút megelőző szörnyűségek beszivárogtak az iskola falai közé. Jöttek a zsidótörvények. Osztálytársai tűntek el, sőt tanárai közül is néhányan. Kedvenc tanárnőjének elküldése nagyon megrázta Ili lelkivilágát.
Lassan közeledett a front Magyarország felé. Elõször csak eltűnt sok táncos lábú fiatalember. Vitték őket a frontra, sokan nem is tértek haza. Kevés lett a táncórákon a táncos.
Aztán megjelentek a bombázó repülőgépek Budapest egén is. A rádió figyelmeztető szavaira, majd a szirénák vijjogó hangjára mindenki szaladt a légópincékbe. Szó sem volt már nyugodt tanulásról, tanévről. 1944. márciusában már rendszeresen bombázták a fővárost. A középiskolák riadótervet készítettek a tanulók - ahova Ili és barátnője Saci is járt - óvóhelyre juttatásáról. A 8. osztályosoknak közeledett az érettségi vizsgája, 1944. április 28. volt az írásbeli napja. Annak rendje és módja szerint elkezdték az írást, s egy óra múlva "bombariadó"...
Tudom, ma is rendeznek bombariadókat, - főleg vicces kedvű diákok - de micsoda különbség van a kettő között. Akkor 1944-ben az életükért kellett abbahagyni a matematika írásbelit és szaladni. A tanárok próbáltak pecsételni, a dolgozatokat összeszedni, de volt olyan diák, aki dolgozattal érkezett a pincébe és próbálta ott tovább írni. Egy mai gyerek azt gondolhatná: micsoda puskázási lehetőség!!! De az nem úgy volt, mert közben hallották a bombák sivítását, csattanását. A szóbeli vizsgákat már óvatosságból 6 csoportba szervezték meg. De már a bejövetel is problémás volt. Mádi Sarolta visszaemlékezése szerint az õ csoportjából egyedül csak õ tudott reggel a vizsgára megjelenni.

 

Ilinek nem volt könnyű élete, rossz korban született, rosszkor volt fiatal, de mindig megpróbált úrrá lenni a nehézségeken.
Már 50 felett járt, amikor megtanult autót vezetni. Boldogan ült a Trabantjának volánjánál, és ezzel tudta édesanyját orvosokhoz vinni. Már elmúlt 70 éves, amikor beült az iskolapadba és megtanulta a számítógép kezelését. Szüksége volt rá, mert 4 órás munkát vállalt nyugdíj-kiegészítésként, és a munkahelyén jó néven vették, a számítógép használatát. Itt, a munkahelyén történt esemény Ili életének következő kis emlékmorzsája.
A Testnevelési tanszéken ő volt a legkisebb pont, a tanszéki adminisztrátor. Mit ad Isten, vendéget vártak a szomszédos Testnevelési Főiskoláról, egy "nagyembert", egy tanszékvezetőt. Mindenki készülődött, mindenki tüsténkedett. A megadott időpontban felsorakozott a tanszéki állomány, - a mi Ilikénk a háttérbe húzódott - amikor is nyílt az ajtó. Belépett a "nagyember", akinek - a sok ember között - elsőként megakadt a szeme Ilikén. Legnagyobb örömmel, puszival, kézcsókkal üdvözölte a réglátott, megöregedett kedves egyetemi társát. Mondanom sem kell a többiek elképedését, de Ilinek nagyon jól esett és igencsak megnőtt a szemükben.

 

Még egy utolsó emlékmorzsa Ili és a tanulók kapcsolatáról.
A temetéséről időben kimentek a gyászjelentések, néhány volt diákjának is tudtunk küldeni. Azon a 2005. februári zimankós téli napon nagyon sok tanuló jelent meg Józsa Ilona temetésén. 30- 40- 50, sőt 60 évvel ezelőtti tanítványok is eljöttek elbúcsúzni néhány szál virággal. Egyik végzett (1978 IV. c) osztálya majdnem teljes létszámmal megjelent.
Fájó, ugyanakkor felemelő érzés volt látni, hogy a "gyerekei" két oldalt mentek a halottas kocsi mellett, s úgy kisérték kedves osztályfőnöküket utolsó földi útjára. 

 

Dr. Gockler Lajosné

Budapest, 2008. 09. 23.

 

Szerkesztői kiegészítés!

Dr. Gockler Lajosné Piroska írásából sugárzik Ilike iránti szeretete,

gondolataival emléket állítván volt pedagógustársának és barátnőjének.


«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.