Beköszönő - 2015

«« Vissza ««

Szép versek 

 

 

Cserepi Erzsébet küldeménye

- 1968 IV. e

 

Úgy fáj már minden...

Reményik Sándor

 

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, 

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj, 

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

 

De néha egy-egy halk szó simogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a múltat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

 

Gyom és gaz benőtte az utakat, 

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: 

Száraz kórók és keserű füvek, 

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

 

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, 

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

 

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

 

 

 

A vers 2015. február 2-án került fel az internetre.

Köszönjük!

 

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar

líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen

volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar

irodalomból.

Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy

éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le.

Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága.

Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a

negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.

Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe

felmorzsolódása is elkerülhetetlen. De azért mindig az életet hirdette.

Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat.

Sorsvállaló volt. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg.

Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik.

Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

 

 

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.