Beköszönő - 2013

«« Vissza ««

Lassan köszönt ránk a tél.

Hangulatát az idén egy Petőfi vers soraiban élem meg. A költői megszemélyesítések, hasonlatok teszik látványossá, mozgalmassá, az egyébként télen lelassult, bezárt emberi világ életképeit.

Petőfi Sándor

 

A PUSZTA  TÉLEN   

 

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet

És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

   

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak

Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy, hogy rövidlátó

Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon. 

 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

 

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda- odanéz: nem üres-e a jászol?

 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.   

 

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkózni szemközt jő.   

 

Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.   

 

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.   

 

(Pest, 1848. január.) 

   

 

 

 

Az idei első hó még nem esett le a tanyán, de a fák csúcsain a decemberi dér már fehéren csillog.

A pihenő gyepszőnyegén az esti köd hagyott nyomot, - bágyadt várakozás a téli hótakaró után.

A tó felszínét vékony üveghártya borítja, a nagy halak már nem köszönnek vissza, elvermelték magukat a mélyben.

 

Talán hideg és hosszú lesz a tél.

 

 

Az oldal felhelyezésre került 2013. december 6.

Dóka Istvánné

 

 

És másnap hajnalban, december 7-én leesett a hó.

 

 

 

 

És ez az a táj, amelyről Petőfi Sándort írt versében.

 

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.