Életutak

«« Vissza ««

Szeitl Mihály , az 1971 IV. b volt diákja

 

2011. december 3-án elhunyt.

Szeitl Mihályné emléket kíván állítani elhunyt férjének azzal, hogy megírja férje életútját,

melyet beküldött szerkesztőségünkhöz, hogy felhelyezhessük a honlap oldalára.

 

Kedves Ismerősök és ismeretlen látogatók!

Olvassátok szeretettel e szép és mégis fájdalmas életről a megható emlékező sorokat!

 

 

Szeitl Mihály 1953. március 28-án Budapesten született - első fiú gyermekként - a saját szűk családjában.

Szülei a Budapest X. kerület Kada utcai Elemi Iskolába íratták be, ahol elkezdte és befejezte az általános iskolai tanulmányait. Végig jeles tanuló volt.

 

Azután felvételt nyert a Bagi Ilona Leánygimnázium és Finommechanikai Szakközépiskolába, ahol jó eredménnyel végezte el középiskolai tanulmányait és szerzett szakképesítést.

Érettségi után közvetlenül besorozták katonának, és Nagyatádon, illetve Nagykanizsán teljesített határőrként szolgálatot. A feladatokat és lőgyakorlatokat szintén kiválóan teljesítette, aminek eredményeképpen megkapta a „Magyar Néphadsereg és Határőrség Kiváló Katonája” című elismerést, amelyet a katonakönyvében is dokumentáltak.
 
Minden feladatban, a továbbiakban is élen járt, szabadidejében súlyzózott és egyéb sport tevékenységeket végzett, amelynek következtében közel húsz kiló izomzatot sikerült beépítenie testébe. 
Tizedesi, illetve őrvezetői fokozatot ért el és még a sorkatonai szolgálat ideje alatt, leszerelés előtt többször felkeresték kormányőri állás felajánlásával, amelyet minden egyes esetben elvetett, pedig még szolgálati lakást is ígérte neki 1973-74. évben.  
 

Velem, leszerelése után három hónappal ismerkedett meg Újhután egy SZOT üdülőben az Északi – Közép Hegységben.

Ezt megelőzően soha sem találkoztunk pedig mindketten Budapesten, Kőbányán, két keresztutcányira laktunk egymástól.
Egy év múlva  házasságot kötöttünk.
 

Én 19 éves voltam, Misi 22. Nagyon fiatalok voltunk és sokan kételkedtek a hosszú távú boldogságunkban. Én magam is még vártam volna az esküvővel, háromszor mondtam nemet a házasságra (nem a kapcsolatra), de Misi ragaszkodott hozzá.

Azt mondta, ha nemet mondok, nem veszem komolyan, én pedig nem akartam elveszíteni, mert nagyon különleges és megbízható embernek tartottam. Nem csalódtam benne soha. Végül az egy éves megismerkedésünk évfordulójának a tiszteletére megtartottuk az esküvőt 1975. augusztus 27-én.
 

Ma sem csinálnánk másképpen, ezt nagyon sokszor kölcsönösen elmondtuk életünk során. Jó házasságot fiatalon is lehet kötni, ha egyébként elég érett és felelősségteljes hozzá a pár, és idősebb korban is lehet sikertelen az együttélés.

Két gyerekünk született 1978. május 2-án Zoltán és 1982. január 07-én Mónika. Zoltán pincérnek és felszolgálónak tanult, erről szerzett szakmai végzettséget. Mónika első, jó minősítésű diplomája: magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Ezzel egyidejűleg a Szegedi Tudomány Egyetem Budapesti Kihelyezett Karán (Budapesti Média Intézet. BMI) újságírói végzettséget kapott kitűnő eredménnyel. Másoddiplomáját a Corvinus Egyetemen szerezte meg költségvetési ellenőrzési és okleveles pénzügyi revizori szakon. Jelenleg belső ellenőrzési vezetői beosztásban közalkalmazott egy önkormányzati fenntartású költségvetési intézménynél és mellette a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium felügyelete és fenntartása alá tartozó egyik költségvetési intézményénél.
Mind a két munkahelyén nagyon elégedettek a munkájával. Emellett mellékfoglalkozásban újságíróként is foglalkoztatják különféle újságoknál (nem bulvár) kötetlen munkaidőben. 2010-ben Mónika és én együtt 50-50%-os tulajdoni hányadban alapítottunk egy Kft-t, amelynek a főtevékenysége kontroll tevékenység – belső ellenőrzés, szakmai tanácsadás.
 

Misi 1953-tól - születésétől -1992-ig Budapesten élt. 1992-től mi négyen Érdre költöztünk a saját kezűleg épített kétszintes családi házunkba. Előtte 8 évig laktunk az én szüleimmel a szüleim lakásában, nagy szeretetben. 1983-tól kaptunk volna szövetkezeti lakást, amit nem tudtunk elfogadni, mert már állt a saját házunk, ezért átmenetileg egy, két szoba komfortos szükséglakást kaptunk (közel a szüleinkhez) azzal a feltétellel, hogy „addig, amíg a saját házunkra nem kapjuk meg a lakhatási engedélyt.”
Nagyon szoros kapcsolatot tartottunk nemcsak az én, de a Misi szüleivel is, lányukként szerettek. Persze az átmeneti budapesti lakásunk nagyon kényelmes volt (a X. kerületi Tanács engedélyével részben saját költségen részben a Tanács hozzájárulásával felújítottuk és a nagy kamrából, valamint a szintén tágas konyhából leválasztva fürdőszobát is kialakítottunk).  Nem siettünk Érdre költözni, mert amíg kicsik voltak a gyerekek elfértünk ebbe a két szobás lakásba és mindkettőnk rokonaihoz közel laktunk, ezért további 9 évig maradtunk Budapesten. Ezekben az években jártuk be egész Magyarországot a gyerekekkel, és jártunk később külföldön is, főleg Jugoszláviában. Az évek során kocsival és a gyerekekkel végig jártuk az Adriai tengerpart minden nevezetesebb helyét és a kisebb halászfalukat is egészen Ulcinig. Természetesen láttuk a Plitvicei-tavakat és a Plitvicei Nemzeti Parkot, a Neratva smaragd zöld vizét és a csodálatos völgyét, Sarajevot, Mostart az eredeti öreg híddal, Dubrovnikot és környékét. Lokrum szigetet. Felmentünk drótkötélpályán a Srdj hegyre, és autóval körbejártuk a Kotori öbölt. Másik alkalommal a Fekete-hegyek országában a Grna Gorán jártunk, amelynek a legmagasabb hegye a 2522 m magas Durmitor a tavaival és a festői szikláival.
Annak ellenére, hogy 1976-ban - egy évvel a házasságkötésünk után - Érden vettünk egy 220 négyszögöles telket, amelyre 1978-tól elkezdtük az építkezést családi és baráti segítséggel, a fent említettek miatt csak 1992-be költöztünk ki.

 

A kirándulásokat és nyaralásokat megelőzően Misi az összes szabadidejét a családi házunk felépítésével töltötte, irányította és végezte az építkezést, a munkák gördülékeny megszervezését az akkori építőanyag hiány leküzdésével, megoldásával. (Ekkor még kicsik voltak a gyerekek inkább otthon foglalkoztunk velük, játszótereken és parkokban töltöttük a szabadidőnket, és művelődési házakba jártunk gyerekműsorokra. Mivel Misi sokat volt Érden, így vagy egyedül, vagy a szüleimmel vittük a gyerekeket levegőzni és kulturális programokra. Anyukám a Pénzügyminisztérium óvodájában volt óvónő.) Persze hétvégeken sokat főztem és elláttam élelemmel Misit és a neki segítőket. Természetesen az építkezésen az irányítást Misi tartotta kezébe úgynevezett „bomba biztos” alapot készített és a továbbiakban is nagyon odafigyelt arra, hogy minden a legnagyobb rendbe menjen. Mint műszaki szakember saját maga felügyelt arra, hogy minden nagyon biztonságos és előírásszerű legyen.
Közben jogosítványt szerzett először motorkerékpárra, majd személyautóra. 720 köbcentis BMW motorkerékpárját és az autóit is balesetmentesen vezette.

 

Nem volt sok munkahelye, ragaszkodott a megszokott feladatokhoz és kollégákhoz. Munkahelyei közül kiemelkedő jelentőséggel bírt az Orion Gyár, a Kőbányai Sörgyár, ahol 1972-től 1976. évig dolgozott. Áthelyezéssel került a még építés alatt álló Planetáriumba, ahol 1976-tól 1988-ig, dolgozott. 

1988-tól a szűkebb családja főleg az én unszolásomra – haláláig tartó fájó szívvel – megvált az egyik hatalmas szerelmétől a Budapesti Planetáriumtól és anyagi okok miatt a Budapest XVII. Kerületi Kaszáló úti Autójavítóban vállalt diagnosztikát és autógumi szerelői munkát. Az új munkatársak eleinte kissé bizalmatlanok voltak vele szemben, de a munkához való hozzá állása, szorgalma, a munkamenetek gyors elsajátítása, precizitása, kollegalitása és a minden téren megmutatkozó pontossága hamarosan nagyon népszerűvé tette a kollégái valamint a főnökei körében.
Ezekről a szakterületekről is megszerezte a megfelelő szakképesítést, illetve zöldkártya kiadásra is megszerezte az engedélyt a kitűnő vizsgája alapján.

 

1992. évben az AFIT privatizálása után, mint mindenkinek neki is mennie kellett. Naivan és jóhiszeműen várta a kedvező változásokat, és mint sokan mások, Ő sem gondolt arra, milyen nehézségekkel jár egy korábbi rendszer lebontása és egy másik rendszer felépítése vagy akár az új alapjainak lerakása. Bele sem gondolt, hogy ebben az új rendszerben a védőháló, még annyira sem képes a kevésbé talpraesett, kiszolgáltatott embereket megóvni, mint annak előtte. Nem gondolta, hogy csak az boldogul, aki vagy nagyon racionális és lényeget átlátó lényegre törő és a szakmai ismeretek mellett mindenben jártas (piackutatás, igényfelmérés, vevőkör kialakítása, marketing, reklám, adó- és pénzügyi ismeretek, szállítás stb.), vagy gátlástalan hazardírozó. A szabad világban mindenki csak magára számíthat, farkas törvények uralkodnak függetlenül attól, hogy milyen színekben történik a kormányzás, főleg az átmeneti években. Misi szerénysége, nyíltszívűsége, korrektsége és a pusztán „csak” szakmai tudása nem volt elég ahhoz, hogy sikeres legyen. Nem tudta magát semmilyen szinten menedzselni és nem is akarta.

 

Így nem csoda, hogy hamarosan munkanélkülivé vált, mivel az állami termelő vállalatok megszűntek, Ő pedig vállalkozni nem tudott, teljesen idegen volt tőle. Megszokta, hogy reggel időben be kell menni a munkahelyére ahol becsületesen elvégezte a munkaköri feladatait, ha kellett szakmán belül kellőképpen önálló és kezdeményező volt, azonban ha vége volt a munkaidőnek, semmire nem volt gondja azt csinált, amit akart (vagy amit kellett). Aztán másnap kezdődött minden elölről, hónap elején megkapta a fizetését, amit a lehetőségekhez és az akkori kínálathoz képest be lehetett osztani.
Amikor egy teljesen más, kiszámíthatatlan helyzetbe került és még a munkáját is elveszítette, összeroppant, keserű, magába forduló, zárkózott, majd depressziós emberré változott.
Visszaszokott a cigarettázásra, pedig előtte úgy szokott le róla, hogy elhatározta (fél doboz cigarettás doboz letételével), hogy ettől a perctől többé nem gyújt rá és tartotta is magát a kimondott szavához, nem másnak, magának bizonyítva. Több mint tíz évig, ezt követően egy fél szál cigarettát sem szívott el, nem érdekelte az elvonási tünet, a nikotin hiány, csak a saját elhatározása, amihez tartotta magát. Aztán amikor rosszra fordult az egzisztenciája kétségbeesésében, ahogy letette, úgy vissza is szerezte ezt a „jó szokását”. Haláláig dohányzott, nem keveset.  

 

Közel két év munkanélküliség után a Szent László Kórházban helyezkedett el, mint finommechanikai és orvosi műszerész. Ezen kívül jól értett a hegesztéshez, az optikához, mindenféle famunkához, szerkezetek szakszerű tervezéséhez és végzett műszaki rajzoló volt. Pár év múlva az intézményvezető Kórház Igazgató Asszony az előzetes felterjesztés szerint „Kiváló Dolgozói címmel” oklevélben ismerte el munkáját, de már soha többé nem lett az a nyílt tekintetű, optimista és vitalitással teli ember, aki korábban volt..

 

Hiába jártunk orvosnál (nem betegállományt igénybe véve) pszichológusnál, beszélgettünk át éjszakákat minden életkedvét elveszítette. Az sem rázta fel, hogy kétségbeesésemben a válókereset beadásával fenyegetőztem. Több éves huza-vona után elváltunk, de még négy évig egy háztartásban laktunk, mert egyikünk sem akarta a közösen felépített házunkat eladni. A legnagyobb gondok közepette is egyetértettünk abban, hogy a gyerekek érdekeit vesszük elsősorban figyelembe és egybe tartjuk a gyerekek örökségét (és persze egyikünk sem akarta semmibe venni vagy másoknak „átadni” azt, amiért éveken keresztül keményen dolgozott a férjem). Nem kérte a vagyon felét, hanem csak egy kisebb parasztházat egy csendes kis faluban, ahol átgondolhatja eddigi életét. Négy év kellett ahhoz, hogy össze tudjam gyűjteni azt a pénz mennyiséget, amelyből kielégíthetem igényét.
Ennek alapján 2000. év október végén közösen kiválasztottunk Neki egy 1 hektáron fekvő 2 szobás hagyományos parasztházat kerttel és háztájival Sárkeresztúron.
Aztán az sem volt mindegy Neki, hogy új munkahelyet kellett keresnie.
A László Kórházban sajnálattal váltak meg Misitől, mert nagyon pontos, precíz, megbízható munkaerő volt, de mivel 2000. évben Sárkeresztúrra költözött kb. napi 100 km-t kellett volna utazni a Budapesti munkahelyére és vissza. Így keresett és talált magának közelebbi munkáltatót, a Székesfehérvári Szent György Kórházban, ahol a betegsége megállapításáig, illetve haláláig dolgozott (11 évig).
Napi szinten, telefonon tartottuk a kapcsolatot és kölcsönösen látogattuk egymást.
A kezdeti nehézségeket fokozta, hogy egy idő után a közbiztonság egyre romlott Sárkeresztúron, s a rendőrség tehetetlen volt, s Misi élete is veszélybe került. Ezért kénytelen volt bemenekülni a munkahelyére. Amint a lelki és fizikai bántalmazásról, valamint a munkahelyi bentlakásáról tudomást szereztem, azonnal visszahívtam az Érdi házunkba végleges megoldásként, amit Misi nagy örömmel fogadott.
A visszaköltözése után idővel sikerült meggyőzni, hogy szerencse a szerencsétlenségben, hogy végig jó volt köztünk a kapcsolat vissza tudott jönni az eredeti otthonába. Fogja úgy fel, mintha a sajátépítésű házán kívül nem lett volna másik, mintha soha el sem költözött volna. Nagyon nehezen állt helyre a lelki békéje, de végül is egy nagyon szép, közben teljesen, kívül belül felújított modernizált otthonba tért vissza, parkosított kerttel, ahol Neki már maximum a fűnyírás és az esetlegesen elromlott műszaki berendezések javítása maradt meg, ha éppen kedve volt hozzá.
Azonban soha többé nem lett az, aki volt. A pesszimizmusa megmaradt, de nem voltak érzelmi hullámvölgyek, mindent úgy fogadott el, ahogy volt, különösebb öröm és mérgelődés nélkül.

 

A sok nehézség, a testi - lelki fájdalom után sajnos a betegség  is elérte Misit. A betegsége az utóbbi egy évben derült ki. Mikor gyakoriak lettek a panaszok, hiába mondtam menjen el orvoshoz, erre nem volt hajlandó.
Munkaidőben lett rosszul, így a munkatársai intézkedtek arról, hogy kórházi ágyra kerüljön.
Az utolsó napon, amikor a lányommal bent voltunk nála, az orvos közölte, hogy ez az állapot a vég stádium. Visszamentünk lányommal az orvosi szobából a kórterembe. Kicsit még beszélgettünk vele, de miután minden lényegeset közölt velünk,  egyre nyugtalanabb lett, s minden áron arra törekedett különböző ürügyekkel, hogy hagyjuk el a szobát. Végül jobbnak láttuk, ha eljövünk, gondoltuk biztosan kifáradt és egyedül akar maradni, pihenni szeretne. Elköszöntünk tőle, majd vonatra ültünk és elindult a szerelvény Érd felé. Pár megálló után a kezelő orvosa felhívott a mobil telefonomon, hogy nem sokkal az után, hogy eljöttünk, Misi örökre elaludt.

 

A szörnyű kort nem tudta legyőzni szervezete, viszonylag rövid, de borzalmas szenvedés után magával ragadta a halál.

 

Érd 2012-01-21.
özvegy Szeitl Mihályné

 

Még néhány fotó Szeitl Mihály családjáról 

 

  

Misi feleségével Misi leánya, Mónika Misi felesége és fia Misi leánya, Mónika
 

 

Az oldal felhelyezésre került 2012. január 26-án

A diákévek öröksége cím alatt Misi feleség leveléből idézünk:

1967-1971 évfolyam, b osztály

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.