Mozaikok

«« Vissza ««

"Kell még egy szó"

Emlékeink Pesterzsébetről

 

Pestszenterzsébeten születtem

A személyi adataim bediktálásakor mindig büszke voltam e szép névre, - Budapest XX. kerületének akkori nevére - mintha vallási hovatartozásomat is jelezném ezzel. 
 
Szegény családban nevelkedtem, s anya nélkül nőttem fel, 10 éves koromtól. Édesanyám anyukája gondozott és nevelt minket, bátyámat és engem.
A  Lázár Vilmos Általános Iskolában végeztük el a 8 osztály tanulmányait, majd bátyám, Rácz László, a Kossuth Lajos Gimnáziumba jelentkezett, s nyert felvételt, majd négy év után szép eredménnyel zárta  középiskolai tanulmányait. Mindig felnéztem Rá. Jó tanuló, szorgalmas, udvarias, tisztelettudó fiatalember volt. Érettségi után szakmát szerzett, majd az Erzsébeti Nagy Templomban kötött házasságot feleségével, s boldog családi életet éltek két gyermekükkel, a szülői ház emlékét megtartva. Boldog pesterzsébeti gimnazista diák volt. Az iskolából két társa barátságát őrizte, Pados László és Török László személyében.
 
A középiskolás éveket én a Bagi Ilona Leánygimnáziumban töltöttem, majd érettségi bizonyítvánnyal a kezemben beiratkoztam  Kökény Sándorné gép-és gyorsíró iskolájába. Sajnos már az első évet meg kellett szakítanom, mert tavasszal, vőlegényemmel megálmodtuk az esküvőnket. A Szabó telepi Jézus Szíve templomban kötöttünk házasságot, majd Dunaújvárosba költöztem, s megkezdett szakiskolai tanulmányaimat ott fejeztem be. Mintegy negyven év után nagy örömömre - gimnáziumi osztálytársaim közül néhányan - kedves találkozóra invitáltak az interneten. E honlapon, az osztálynévsorból ez látható.
 
Az általános iskolai diáktársaim közül Vad Etelkával tudtam felvenni a kapcsolatot, akinek gyerekkori fotóját híven őriztem tárgyi emlékeim között, s egyéniségének emlékét a szívemben. Etelka - testvéremhez hasonlóan - középiskolai tanulmányainak elvégzéséhez a Kossuth Lajos Gimnáziumot választotta. Szabadkáné Vad Etelka ma is Pesterzsébeten él, a felújított szülői házban, szeretett családi körben.
 
A Lázár Vilmos utcai iskolába egyenes volt az út, a Kölcsey utcán végig, s már ott is voltam a hatalmas, öreg épület előtt. Majd a Bagi Ilona Gimnáziumba is - ezzel párhuzamosan - egyenes út vezetett a Nagy Sándor utcán végig, s a sarkon már messziről magaslott az iskola emeletes épülete. Örömmel és büszkén jártam ebbe a középiskolába. Az itt töltött évek meghosszabbították gyermekkoromat, és lassan megnyílt az út a felnőtt kor felé.
Testvéremmel gyakran mentünk  korcsolyázni a régi mozi melletti keskeny, házfalak közé beékelt kis jégpályára. Néha a moziba is elmentünk. Középiskolás koromban a Csiliben egyszer voltam egy délutáni „ötórai teán”, de ez nem ismétlődött meg. Majd a szalagavató bál is ott volt, sajnos nincs róla fotóm, csak az ünnepi hangulat varázslatos felvillanó képei jelennek meg szemem előtt, most, hogy visszagondolok rá.
 
Emlékszem a szép téli napokra, amikor meleg kendőt kötöttem a fejemre, s nagypapámmal sétáltunk ki a Kölcsey utcából a 32-es villamos végállomásához. Minden nap megtettük ezt az utat. A nagymamám boltban dolgozott. Ezzel a villamossal érkezett haza, s mi elémentünk, hogy ne jöjjön egyedül az úton.  Az utcai lámpák fénye csillogott a hóesésben, s mögöttünk a  hóba süppedt lábnyomok árulkodtak utunkról. (Talán azóta sem volt olyan szép a tél számomra, mint akkoriban.)
Ez a villamos vitt be minket Budapest belső forgatagába, s ez a villamos hozott vissza a Szabó-telepi végállomásra, ahonnan csak néhány rövid utca, s ismét az otthonunkban voltunk, ahova mindig örömmel érkeztünk haza, a nagyszülők és a két unoka. S meghatottan emlékezem a helyi sajátos kifejezésre, mikor azt mondta valaki, hogy "megyek a kossutiba", akkor mindenki tudta, hogy Pesterzsébet központjáról van szó. Talán két buszmegálló volt, s már ott is voltunk. Az "Erzsébeti Nagytemplom" és környéke.
 
Szerettem és tiszteltem az utcabeli családokat. Családunknak különösen szoros kapcsolata volt Somogyi Jánosnéval, Ilonka nénivel, aki súlyos betegségben szenvedő édesanyámnak lelki jóbarátja volt hosszú hónapokon át, s szeretetével támasza volt a nehéz napokban.
 
Korán elszakadtam szülővárosomtól, s így szomorúsággal vegyes szép emlékeimet csak szívemben tudtam dédelgetni, mert másik városban teremtettünk otthont új családunk számára. Az évek múlásával mindig  éreztem, s most, az öregkor egyre inkább erősíti bennem a tudatot, a gyökerek jelentőségét, - az elszakíthatatlan szálak bennem élnek. Úgy azonosul a régi és az új otthonom kapcsolata, mintha csak egy rövid időre elutaztam volna otthonról, ... - de közben az évek tovaszálltak.
 
Ma is fájlalom az elválást, mert Pesterzsébeten már csak az emlékeim élnek. Pesterzsébeti ifjúságomhoz, gyermekkoromhoz egy utolsó emlékképpel kapcsolódom - a "kezdetektől" - ahonnan elindultam.
 
Az első családi fotónk
 
 
 
Édesanyámat 1958 nyarán vesztettem el.
Édesapám és szeretett bátyám 2009 tavaszán,
egy napon, együtt indultak a nagy Útnak. 
 
 
Egyik nagyon megrázó emlékem szeretett bátyámról és édesanyámról
Lacika,  családunk elsőszülött gyermeke 1944.  február 28-án jött a világra. A háború retteget, vészjósló időszakában. Április 3-án a bombázások megkezdődtek. A postás éppen levelet hozott, édesanyám az udvaron beszélt vele. Mondta a postásnak, hogy menjünk be a házba, de ő úgy vélekedett, hogy a polgári lakosságot, a kertes házakat biztosan nem bombázzák. Mivel édesanyám meghallotta, hogy a kisbabája felsírt, beszaladt hozzá, hogy megnyugtassa. Abban a pillanatban a bomba becsapott az udvarra, a kút mellett, ahol a postás állt.
Így mentette meg testvérem édesanyánkat akkor a szörnyű haláltól.
 
 
 Visszaemlékezés 2010. augusztus 5-én,
Édesanyám emlékére, halálának 52. évfordulóján
Rácz Mária 1966 IV. e

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.