Megemlékezés tanárainkról

«« Vissza ««

Kalmár Ilona búcsúztatása

Idézet Kökény Sándorné: A pesterzsébeti leánygimnázium - Bagi Ilona Gimnázium emlékkönyvéből (181. old.)
(Az 1942/43. tanévi évkönyvből)
 
Kalmár Ilona
Az iskola alapítója, fenntartója és igazgatója
1894-1942
 
 
Az iskolai év megnyitó értekezletét már nélküle tartottuk meg.
Elszorult szívvel hallottuk, hogy a nyár, amelytől legyengült erőinek megújhodását, felfrissítő üdülését várta,
egészségében csak rosszabbodást hozott.
 
Távolból, kórházi ágyról érkeztek hozzánk irányító üzenetei, mert ha teste beteg volt is, lelke örök tevékenyen részt vett minden kicsi és nagy iskolai ügyben. Vártuk egyre, amint ő is nehezen várta, hogy újra köztünk lehessen, abban a munkakörben, mely egész életét betöltötte, és amely idő előtt, még fiatalon – áldozatul követelte.
 
Láttuk testi hanyatlását, ugyanakkor lélekben csak még erősebb lett,
és a magasabb rendű lelkek alázatával hajolt meg Isten akarata előtt.
Sok, nehéz fájdalmát olyan önfegyelemmel és türelemmel viselte,
hogy nem tudtunk hinni az orvosok aggodalmaiban.
 
Megfoghatatlan volt a gyászhír is, mely november 28-án, reggel ért bennünket.
Megdöbbent lélekkel Istent keresve, csendes gyászmisére mentünk.
Együtt imádkoztunk tanárai és a kis növendékei, hogy
- ha a jó Isten megelégelte egész életét kitöltő sok-sok küzdelmét,
s  a betegágyon elviselt súlyos szenvedéseit –
jutalmazza most meg azzal, hogy mindig Szépség, Jóság, Igazság, Tökéletesség után vágyódó lelkét
mindezek örök forrásánál a
legtökéletesebb boldogság részesévé teszi.
 
December elsejének hideg téli délutánján kísértük utolsó útjára a farkasréti temetőben.
 
A budapestvidéki tankerületi királyi főigazgató nevében dr. Jámbor György tanügyi főtanácsos búcsúztatta. Az iskola jelenlegi növendékei nevében Erdélyi Honor VIII. osztályos tanuló, a volt növendékek nevében Sánta Antónia tanárjelölt búcsúzott el Tőle. A tanári kar utolsó üdvözletét dr. Bayer Istvánné Bakos Magda tolmácsolta.
 
 
Dr. Bayer Istvánné Bakos Magda gyászbeszéde a temetésen
 
Utolsó üdvözletünket elhoztuk mi is, közvetlen munkatársaid, tanáraid. Búcsúzni jöttünk Tőled, iskolánk alapítójától, fenntartójától, szeretve tisztelt igazgatójától.
A könnyű dolgok Téged sohasem érdekeltek. Mindig a nehéz és szép feladatok vonzottak. Így jöttél Pestszenterzsébetre is – és hoztad az iskolát alapítva a magasabb műveltséget a jövő magyar középosztály számára. Rögös pályát választottál. Az élet árnyékos oldalán vezetett az utad, kevés napfény esett rá. Mégis vállaltad, mert úgy érezted, Isten hívott el erre a feladatra, ezért nem állíthatott meg semmi akadály. Hittél a munkádban és vallottad Mész Lászlóval:
„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.”
 
Súlyos, nehéz harcot harcoltál, és most, amikor egyre több kislány ül a zöld padokban, hogy megtanulja magasabb szempontokból és szilárdabb magyarsággal nézni ezt a világot – megelégelte küzdelmeidet a jó Isten. Magához szólított, hogy önzetlen, áldozatos életedért a legmagasabb elismerés boldogságát sugározza Rád!
Mi pedig itt egyszerű szavakkal, de tele szívvel megköszönjük, hogy iskoládban fiatal tanároknak adtál kenyeret, akik akkor megdöbbenten álltunk az élet kapujában, mert a kicsiny, csonka hazában nem volt számunkra hely. És miközben a rád bízott életek, kicsik és nagyok felett önmagadat felőrölve őrködtél – megtanultuk csodálni Benned a vállalt felelősség önzetlen és hősies viselését.
Magadról megfeledkezve viselted a felelősséget, és ezért állunk most korán, idő előtt koporsód körül.
 
Ezt viszonozni – szavakkal – úgysem lehet!
Köszönjük, hogy előttünk sokszor kitáruló meleg tanárlelked mély bölcsességével és emelkedett szempontjaival egész életünkre példát mutatott. Példát önzetlen munkavállalásból és áldozatos kötelességteljesítésből. Törhetetlenül hittél a nemzetnevelő munka jövőt formáló erejében, és ez a hit nemcsak Téged segített át az élet holtpontjain, hanem a mi lelkünkből is felszívta a csüggedést! Kötelességnek vallottad, hogy fiatalságunkat teherbíróvá, testileg-lelkileg felkészültté tegyük, mert különben az idegen áramlatok viharában elvész a magyar.
Igazi erős magyar lélek lakott Benned - és ezt az ősi, nemes magyar lelket átszínezte nagy műveltséged.
 
Felülemelkedtél keresve a magyar középosztály feladatait, és ezekre a feladatokra akartál előkészíteni a tanári katedráról. Így lett életed az áldozatosan tevékeny hazaszeretet élő példájává. Ha a elszakított magyar földről beszéltél, szinte a szavak is könnyesek lettek – amikor visszavágytál a Tátra fenyőillatos tövébe, a Branyiszkó alá, Lőcse öreg tornyai és falai közé, ahonnan az életed elindult.
Igen, Tőled meg kellett tanulni, hogyan kell féltő rajongással ragaszkodni mindenhez, ami igazán magyar, és hogyan kell áldozatot, lemondást a végsőkig elvállalni ezért az árva magyarságért. Ahol pedig már túlnőttek a dolgok emberi erőkön és mértéken, megmutattad, hogyan kell a végzést alázatos lélekkel rábízni a jó Istenre.
Sok kényes helyzetben mutattad meg emberséges igazságszeretetedet. Mindig finom tapintattal találtad meg a hangot, ha a kartársi együttműködés útját kellett egyengetned. Törékeny lényedből sugárzott az erő, mely testületünket barátságos, összehangolt kis közösséggé formálta. Ez a közösségi szellem sok mindent könnyűvé tett, ami másutt talán elviselhetetlenül nehéz lett volna. Tiszteltük Benned hivatali elöljárónkat, kenyéradó gazdánkat, a lelkes magyar tanárt, még inkább szerettük Benned a melegszívű embertestvért – ragaszkodtunk Hozzád, a megértő jóbaráthoz.
 
Lám esztendők emlékei sokféle alakban, százféle arccal őriznek Téged számunkra,
bizonyságául annak, hogy milyen gazdag ez az örökség, amit magunkkal viszünk.
 
Magunkkal visszük – kis diákjaid éppúgy, mint tanáraid. Vesszük, továbbadjuk, szétszórjuk, és úgy lesz, ahogy elgondoltad: lelked kitárult sok értéke szétterül, és összetevője lesz a magyar kultúrközösségnek, átszínező ereje elsősorban Pestszenterzsébet helyi szellemének.
 
Rózsát oltottál a vadócba. Apostoli munkádat áldja meg az Isten, és legyen tőle szebb, jobb és boldogabb a föld.
Utoljára búcsúzunk Tőled. Ez után a búcsú után lelked, szellemed már mindig köztünk marad!
 
 

Kalmár Ilona utolsó verse

 
"Uram, ki rám mérted ezt a kínt
Ó adj erőt, hogy elviseljem mind!
Ó adj erőt, hogy zokszót sose ejtsek,
Mert tudom, hogy a Te akaratod!
S mivel Te sújtsz, az csak javamra válhat.
Kínvésőddel is lelkem faragod,
Olyan legyen, milyennek akarod."

 

 
1942. IX. 13.
A verset Kalmár Eszter keze írásával
Kalmár Zsuzsánna őrizte meg.

 

Az oldal a honlapra felhelyezésre került: 2010 májusában  

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.