Idézetek levelekből

«« Vissza ««

Domokos Mihály osztálya voltunk - az osztály 1965-ben végzett

Szomorú emlékek a II. d osztály életéből

1963 telén

 
Másodikosok voltunk. Február reggel. Befordultunk a Vörösmarty utcába, szokás szerint, svejci sapka föl, - miután már nem mi voltunk a legfiatalabb bagisok, - és elő az ellenőrzőt a táskából, be a vékonyka fa ajtónyíláson. Az ügyeletes már ismert bennünket.
Most szomorúan csak annyit mondott, hogy baj van, menjetek csak.
 
Mire én is felértem a másodikra, az emelet utolsó előtti termébe, a hátsó, - általunk nem használható lépcsőn - már majdnem tudtuk, mi a baj. Az előző tanterembe járók mind behúzódtak, és szomorúan néztek ránk. Az osztályban már sok lány ült, miután sok vidéki volt közöttünk, az ő buszuk korábban beérkezett, mint az erzsébeti lányok, akik sorba érkeztünk meg az iskolába. Aki már bent volt, a saját helyén ült, ki csendben, ki fojtott sírással.
 
Azt hiszem Szitár Mari, Misi bácsi egyik „matekos-kedvence” mondta: meghalt Misi bácsi!
 
Akkor megnyílt a föld mindannyiunk számára, hihetetlen volt. Ahogy gyűlt az osztály tanulóinak száma, már csak azt lehetett hallani Maritól: meghalt Misi bácsi. És székek zaját, huppanást, és nagy-nagy csöndet. Becsöngettek, iszonyú erővel szólt a csengő, mi mind a helyünkön, és elkezdődött a természetes gyermeki megnyilvánulás: a sírás. Zokogtunk, zokogtunk, és ez így telt majd az óra feléig, senki nem jött be az órára. A tanárok is,  ugyancsak  megdöbbenve a szomorú hírtől, siratták Misi bácsit.
 
Úgy az első óra felénél nyílt az ajtó, Rajky Emi néni jött be, akit az osztály szinte alig ismert, de mint utólag megtudtuk, ők Misi bácsival igaz jó barátok voltak. Bejött, megállt a tábla előtt, zsebkendőt vett elő és zokogásba tört ki. Azt mondta: „ma éjszaka, a fizikaszertárban, valószínűleg a szíve, elvitte Misi bácsit, Misi bácsi nincs többé!
Maradhattok, ameddig akartok, de számotokra ma nincs tanítás, hazamehettek.”
Kiment az osztályból.
 
Mi, fiatal lelkek, - kik talán az első, szívhez közelálló ember halálával szembesültünk - egy darabig sírtunk, majd csöndbe maradtunk, s a „csitri” belső erejét fitogtatva fogadalmat szerkesztettünk. Milyen igazak azok a mai napig is - ezt csak mellékesen!!!!
Aztán indulni akartunk haza, hogy az otthoni szeretteinknek is elmondjuk a fájdalmas hírt. /Akkor még nem volt mobil telefon./ Ekkor megszólalt Geyerhoz Mari: gyerekek, véssük a padokba a dátumot, és Misi bácsi nevét, hogy mindenki lássa, aki az osztályterembe jár. /Akkor még sokat vándoroltunk, különböző órák más-más osztályban voltak megtartva./
Mindenki visszaült, és vésni kezdtük a padokat.
 
* * *
 
A padokba bevéstük Misi bácsi nevét és halálának időpontját az utókor számára, majd szép csendben, csoportokban hazamentünk. Másnap reggel gyülekeztünk a szokott helyünkön, az udvaron mindenki a mi osztályunkat figyelte, a többi osztály tanulói között. Becsengettek, csendben felmentünk az osztályunkba, levetkőztünk, leültünk a helyünkre, emlékszem Fekete Zsuzsi nekidűlt a fogasoknak, ami az osztályban volt és elkezdett sírni. Hát erre ismét sírt az egész osztály, talán meg szívfájdítóbban, mint tegnap. Majd nem tudom ki, Szitár Mari vagy Laszlovszky Ani vagy mindenki, de egymás után jöttek a gondolatok, hogy véssük szívünkbe Misi bácsit, míg élünk. Tanár most sem jött az első órán, úgy emlékszem, a gondolatok meg csak születtek és helyeseltünk, s egyre gyarapodott a sok szép gondolat.
Mik is voltak ezek???
  • A sapkánkon a bagi jelvényt keresztbe egy fekete csíkkal tegyük megjelöltté - elfogadva!
  • A temetés időpontját megtudjuk, és egységesen elmegyünk a temetésre – elfogadva!
  • Nem szeretnénk másik osztályfőnököt, megígérve, hogy minden adminisztrációt az osztály elkészít – elfogadva!
  • Ne kerüljön az osztályba érettségiig új diáklány, csak mi maradjunk együtt – elfogadva!
  • Maradjunk a II/d tanteremben érettségiig, ne vándoroljunk, és itt érettségizzünk majd – elfogadva!
Igazából többre nem emlékszem, azt hiszem ennyi volt. Már csak azt kellett megbeszélni, hogy ezt kivel, és hogy mi módon érjük el az igazgatónőnél, Halmi Gyulánénál?? Úgy emlékszem Laszlovszky Anna és még valaki a leírt gondolatokkal felment az igazgatói irodába és meghallgatták őket. Nem ígértek semmit, de Ani azt mondta, szeretettel nézett rájuk az igazgatónő.
A halál utáni első napon a második vagy harmadik órában bejött Liszkay Tamásné kémia tanárnő - és az ő nagyon kedves modorában elmondta, hogy nagyon fáj mindenkinek Misi bácsi halála, de tanítani kell tovább, - és megkezdte a kémia órát.
 
* * *
 
A temetés helyét idejét elég nehezen tudtuk meg,  azt viszont igen, hogy az osztály nem mehet el egységesen a temetésre. El lehet képzelni  mi történik egy lány osztályban, amikor megtudja ezt a hírt!
Sikítás, sivítás egymás túl ordítása:  DE MI AKKOR IS ELMEGYÜNK! Egymást túlkiabálva hergeltük egymást és bizonygattuk egymásnak, hogy mi ennek ellenére ott leszünk!!
A temetés helye, Kecskemét, Külsővárosi Temető, szombati nap az időpont egy óra körül. Miután koporsós temetés volt  - még nem volt hamvasztás az 1962-es évek környékén - így szerdán megtudtuk a szombati temetés idejét. Már csak azt kellett az órarendből kinézni, kivel lesznek az utolsó óráink a temetés napján, miután azokban az években szombati napokon is teljes értékű tanítási nap volt.   Öt óra volt az órarendben. Az utolsó  óra testnevelés, Józsa Ilona igen határozott és bizony szigorú irányítása mellett. Mi lányok szervezkedtünk, mindenki kért pénzt otthonról megbeszéltük, mindenki eljön, még azok a lányok is, mint pl. Babirák Éva, aki Alsónémedin lakott, és neki valahogy - ha visszaérkeztünk - továbbutazással haza is kellett jutnia.
 
Talán arról kellene most egy kis kitérőben írni, hogy milyen kapcsolatunk volt az osztályfőnökünkkel. A mi osztályunk a Soroksári Tangazdaságba járt politechnikára, hajtató bújtató kertészeti szakképesítésre. Az úton az osztályfőnök kísért minket, ami talán a legjobban összehozott bennünket Misi bácsival. Ő, aki világ életében fiúkat tanított, egyszer mesélte, hogy bizony elég idegesítőek, sivitozók voltunk, mi lányok a buszon.  Ennek ellenére nagyon szeretett velünk kijárni és sokat viccelődött velünk. Kitalált neveink voltak számára, a Fekete Zsuzsit Schvarcz uramnak, a Németh Katit Deutsch úrnak, a Szitár Marit Szitár úrnak híivta; Mari jó matekos volt, így maradt a saját neve.
Misi bácsi a Fáy András Szakközépiskolából került a Bagiba, ahol fiú tanítványai voltak. Szerette a fiúk éles eszét, mi lányok nehezen értettük a vicces kérdéseit. Elsőben például ilyen kérdései voltak: mi nehezebb, egy kg vas vagy egy kg toll? Vagy a veréb mért nem kap áramütést, ha a póznák közötti dróton ül? Mi csak néztünk, Ő meg mondta tovább, miért van a lányok fején az a sok haj? Az ész így valószínűleg lelapul?! No aztán ezek a játékok már nem voltak olyan rendkívüliek, és egyre jobban megszeretett Ő bennünket.
 
Tehát tudtuk, hogy sok lánynak a temetés után, ha hazaérünk, még el kellett érni valamilyen járatot a saját lakóhelyére. A szombati napon mindenki - a szülők tudtával - mindenképp el akart menni a temetésre. Úgy is öltözködtünk, ha jól emlékszem még fekete harisnya is volt egyikünkön-másikunkon. Márta néni volt, az, akit a legközelebb engedtünk magunkhoz. Neki mondtuk, hogy egyszerűen kiszökünk az iskolából!! Ez így is történt, csak nem egészen büntethetően, hanem Józsa Ili néni segítségével. A tornaóra előtt, becsöngetés után Ili néni azonnal lejött az öltözőbe, és azt mondta: aki még nem öltözött át, ne is tegye. Gyorsan öltözzünk fel és négyes-ötös csoportokban, - ha az órák megkezdődtek az osztályokban - szép csöndben hagyjuk el az iskolát, a sarkon várjuk meg egymást, és irány a Soroksár úti vidéki autóbusz megálló. Mondanom sem kell ugrálás, nagy-nagy öröm kifejezése  CSENDBEN , és indulás.

 

 * * * 

 

Összegyűltünk a Vörösmarty utca és a Nagy Sándor József utca sarkán és elindultunk, időben a buszmegállóba voltunk, a buszon nem találkoztunk senkivel. Kecskeméten a buszvezető tájékoztatása alapján időben leszálltunk a buszról, és valahogy megtaláltuk a temetőt. 
A temetési szertartást szomorúsággal szívünkben éltük meg. Misi bácsit a Domokos család sírhelyébe temették, valószínűleg a szüleihez, úgy rémlik egy nő testvér volt a temetésen a hozzá legközelebb álló.
A gimnáziumból nem voltak ott sokan. Nem szeretnék bárkit is megbántani vagy kihagyni, sajnos nem emlékszem a tanárok közül, vagy más osztályból ki volt ott a temetésen. Talán csak egy arc rémlik, - akkor igazgatóhelyettes volt, szemüveges, magas és lány, nem jut eszembe a neve. A sír körül sokan álltunk, nem egymás mellett, hogy az iskola képviselői ne vehessék észre, hogy Misi bácsi osztálya majd teljes létszámmal ott van. (A tablóképen megtaláltam az igazgatóhelyettes arcképét.)
 
A temetés végén már sötétedni kezdett. Búcsút vettünk szeretett osztályfőnökünktől, s kisétáltunk a temetőből. Kimentünk a buszmegállóba és vártuk a buszt. Mivel tudtuk a visszaútra a jegy árát, - hogy egyszerűbb legyen - összeszedtük a pénzt mindenkitől, miután már akkor nagyon egységes kis osztály voltunk. Egyszer csak kiderült, hogy kevés pénz van nálunk. Szokásos lányos csicsergés, akkor hogy megyünk haza?? Sötétedik, soha nem voltunk Kecskeméten, nem tudjuk, hol vagyunk, stoppolás talán eszünkbe sem jutott???? Hát hangosan tanakodtunk ......... és akkor úgy emlékszem egy hölgy, hallva  gondunkat odajött és azt kérdezte: lányok hány forint hiányzik???? Szinte mindenki mondta: 4 forint 30 filler!! A hölgy benyúlt a táskájába és ismeretlenül átadta - lehet hogy Pavlinának  / Kuseva Pavlina az osztály egyetlen bolgár tanulója volt / a hiányzó összeget. Mi nagyon megköszöntük, egyszerre és külön-külön, úgy, hogy a környező házakban is hallhatták. Végül a busz megérkezett, s mi baj nélkül hazaérkeztünk. Sok osztálytársunkat a megállóban várták a szülők.
 
Mi minden esetre úgy aludtunk el aznap este, - ebben biztos vagyok - mint aki lelkiekben jól végezte dolgát, bizonyságot adott arról, hogy Misi bácsinak ez az első lány osztálya az ő szeretettel teljes lényének megfelelt! Egy összetartó, becsületes kis csoportot, lelkiekben gazdag lányokat hagyott az iskola, a nagy Élet számára.
Talán tudat alatt egész életünkben végigkísért az ő szelleme. 
 
Nyugodjon békében !     

A visszaemlékezés sorait beküldte: Bács Attiláné

sz. Wlassics Áges az 1965 IV. d osztály egykori diákja

2009 októberében

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.